2014. július 2., szerda

Chapter 2

Marceline Rusev

  " Mindenkinek van egy angyala, egy oltalmazó, aki vigyáz rá. Sosem tudhatjuk, épp milyen alakot ölt, egyszer egy vénemberét, máskor egy kislányét, de ne hagyd, hogy becsapjon a látszat, erősebb ő bármelyik sárkánynál. Mégsem azért kísér, hogy harcoljon helyetted, hanem hogy a színpad széléről a füledbe súgja: hatalmad van az általad teremtett világok felett! "

Az iskola folyosói üresek voltak, csak az én lépteim viszhangzottak a hatalmas épületben. Végig sétáltam a C szárny második emeletén. Kerestem az osztályomat. Most történelem órán kellene ülnöm, Mr. Alaric Saltzmannak mániája, hogy mindig másik teremben tartsa meg az órákat, hisz elmondása szerint így sokkal érdekesebbé és hangulatosabbakká tudja varázsolni a kemény, száraz anyagot. És persze azért is, mert a változatos helyszín miatt jobban fog az agyunk.
Gondolataim elkalandoztak. Volt már olyan érzésetek, hogy minden ellenetek van? Egyszer a remény feltölt, másnap pedig a valóság szétmar.  Néha csak feladnám és tovább sétálnék, választanék egy másik életet, egy egyszerűbbet, kevesebb meglepetéssel és kihívással, hogy mindenem meglegyen és túléljem a gimnázium utolsó éveit. Milyen pompás is lenne ha ugyan az a lány lehetnék, aki egy éve voltam, aki nem félt semmitől és nem érdekelte mások véleménye. Hirtelen féloldalasmosoly húzódott az arcomra. Olyan érzésem támadt mintha figyelnének. Hátra fordultam de nem volt ott senki, ezért megrántottam a vállaimat és tovább mentem. Kezdek megőrülni, mert megint éreztem, hogy valaki jön utánam. Lépteimet szaporáztam. Éreztem ahogy megint remegni kezdek mint a nyárfa levél. 
 - Nem vagy egyedül! - ugyan az a hang mint a házban most is megtörte a csendet. Felkaptam fejemet, szívem a torkomban dobogott. A hang pánikkeltő volt. Ismételten elég volt egy hűvös fuvallat, hogy visszahozzon a valóságba és ezt a fuvallatot képletesen értem. Ez a hang volt az ami visszalökött. Nem szabad a múlton merengenem, mert felőröl a valóságom. Futni kezdtem és a velem szemben lévő terembe mentem. Feltéptem az ajtót és neki döltem. 
 - Nézzenek oda Miss Rusev is meglátogatott minket a mai nap folyamán - harsogta kicsit felbőszült hangon Alaric.
- Köszönöm Istenem! - fújtam ki a levegőt. Tudtam, hogy nem vagyok itt sem biztonságban, de mások előtt még nem akart bántani ez a valami. Mindenki engem bámult a lányok pedig megint összesúgtak.
 - Megkérdezhetem, hogy hol voltál eddig? - fordult felém. Fejemet ingattam és lesütöttem szemeimet. Szürke cipzáros pulóveremnek az ujjai a könyököm fölé voltak hajtva amint észrevettem, hogy Matt Donovan és Stefan Salvatore is a csuklómon lévő kötést stíröli lehúztam az ujjait. 
- Menj a helyedre és próbálj meg figyelni - túrt bele szőkésbarna hajába. - Szóval a V. században... - folytatta a magyarázást, amit olyan ormótlanul megzavartam. Elsétáltam a padok között, igyekeztem senki szemébe se belenézni. Elfoglaltam az egyetlen szabadon lévő padot, ami pont Tyler Lockwood mögött volt. Még ovisok voltunk mikor jóba lettünk, aztán a szüleink is összebarátkoztak, így rengeteg időt töltöttünk együtt. Majd Richard Lockwoodot megválasztották polgármesternek. Ők 'előkelők' lettek és nem alacsonyodtak le az olyan por néphez mint én vagy a családom. Így mire eljutottunk a gimiig addigra Tyler úgy viselkedett mintha idegenek lennénk. De engem valamiért vonzott a bunkósága az, hogy figyelembe se vett. Szóval belezúgtam. 
 - Mi van a kezeddel? - suttogta Matt. Hangja annyira férfias volt, amit imádtam. De ő csak egy barát. Már ha hívhatom így. Már csak ő visel el és csak ő nem tart bolondnak. Legyintettem, majd az ablak felé fordítottam a fejemet. Az előttem ülő fiúnak, mámorító illatát éreztem. Zavarba jöttem, már ettől is.
Még mindig remegtem, de már szívverésem lelassult, és végre nem azon járt az eszem, hogy mi is történik velem. Már mindenki kiment a teremből, mikor én is kivánszorogtam a padom mögül.
 - Stefan gyere csak ide egy kicsit - szólt utána Alaric. Odament a tanári asztalhoz és sutyorogni kezdetek valamit. Ki akartam osonni az ajtón.
- Ne menj sehova! Gyere ide - szólt nekem is.  Számat elhagyta egy " francba " mikor megfordultam. Most kapom majd a lecseszést amiért a héten már nem először késtem és ezért be fog dugni egy üres terembe délután takarítani.
 - A tanulmányi eredményeidet nézve bukásra állsz. És mivel nekem nincs időm korrepetálni téged - sóhajtott megkönnyebbülten. -, megkértem Stefánt, hogy pörgesse fel az agyad. Mostantól ő fog iskolán kívül is tanulásra fogni.
 - Nem - vágtam rá nyersen. Egy gyors 180°-os fordulatot vettem és elindultam az ajtó felé. Inkább csak szerettem volna, mert Stefan a " jó tevő " elállta az utat.
- Örülj neki, hogy valaki veszi a fáradtságot és segít neked - próbált nyugtatni.
- Kapjon egyből valami kitüntetést, nem gondolja? A srác aki segít a különc lánykán, minden hátsó szándék nélkül. Maga szerint ez nem különös egy tizenhét éves fiútól?  - hadartam. Stefan nem szólt semmit csak karba tett kezekkel nézte ahogy levágok egy kisebb fajta hisztit. Mikor szemem sarkából ránéztem felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. Kedvem lett volna ott helyben letépni a fejét és focilabdaként kirúgni az udvarra a sok ember közé.
 - Ő nem olyan - ingatta a fejét. Nyakán kezdett kibukkanni egy ér amibe csak úgy pumpálta a vért az idegesség.
 - Akkor meleg, bocsi Elena - grimaszoltam a fiúnak.
 - Nem érdekel, hogy meleg-e vagy sem. De neked korrepetálásra van szükséged és csak ő segíthet. Vagy évet ismételsz. A téma lezárva - megfogta fekete laptoptáskáját és ingerülten kiment a teremből. Stefan önelégülten vigyorgott. Megráztam a fejemet jelezve azt, hogy komolyan gondoltam, nekem nincs szükségem ilyesmire. Idegesen dobbantottam, majd egy hangot préseltem ki magamból, ami leginkább egy dinoszaurusz üvöltésre hasonlított.
Inkább takarítanék termet, minthogy elviseljem ezt a srácot napokon, heteken át, míg a jegyeim jobbak nem lesznek. Eddig örültem, hogy nem keveredtünk komolyabb beszélgetésbe.
- Várj! - jött utánam. Legyintettem, hogy hagyjon békén, de ő megfogta a kezemet és próbált elrántani, ehelyett a kötéseket rántotta le a csuklómról.
- Te mit tettél magaddal?! - szinte kiabálta. - Meg akarsz halni?
Nem feleltem, csak nyugodtan - na jó, túlzás azt mondani - kihúztam markaiból a kötést és egy szó nélkül elindultam. Ez sem volt elég, így is utánam futott. Nem érzékeltettem eléggé, hogy hagyjon békén? Út közben gondosan visszatekertem a kötést, hogy senki ne lássa meg azokat a sebeket.
 - Állj már meg! - üvöltött rám, én pedig megálltam. Furcsa arccal néztem magamra, mikor ráeszméltem, hogy engedtem a szavainak. - Miért csináltad? Tényleg meg akarsz halni? - halkított a hangján.
 - Nem én voltam... - suttogtam könnyekkel a szemeim alatt. - Mikor csinálnék én ilyet magamtól?
 - Akkor ki bántott? Nem suhanhatsz csak úgy el egy ilyen dolog mellett. Ez nem így megy!
 - Nem tehetek mást. Most pedig engedj elmenni vagy csak hagyj egyedül... Nincs mit mondanom neked - fordultam el tőle.
 - Marceline Rusev! - mondta ki nevem, azon az idegesítő hangján.
 - Ne merészelj a teljes nevemen hívni!
 - Marceline Rusev! Na, mit csinálsz? - tárta szét karjait, majd azokat leengedve hatalmasat csattantak a combjain.
Nem tudtam uralkodni a gondolataimon, se az érzéseimen... Teljes erőből ellöktem, majd elszaladtam. Egy patak parton álltam meg, hogy kiengedjem a könnyeim és a felgyülemlett düht. A naplemente narancssárgás színe vissza tükröződött a kis patak vizének felszínén. A víz mélyén halak, a tetején kacsák úszkáltak. Olyan nyugodtnak tűntek, mintha az ég világon semmi gondjuk nem lenne. Nekik csak elég, ha vannak. Nem kell elviselniük semmit, se törődni az élettel járó problémákkal.
Vajon tényleg kinézné belőlem, hogy megpróbálom megölni magam? Azért irritáló, hogy ennyire nem ismer, még annak ellenére is, hogy én mennyire utálom őt. Hirtelen fejfájás kapott el, mintha valami bele nyílalt volna a fejembe.
 - Tényleg azt hiszi, hogy ez a te műved? Ezt felhasználhatom a későbbiekben is. Szegény Marceline nem bírta az élet kihívásait, ezért öngyilkos lett. Igen, ez jól hangzik - kacagott visszhangozva.
 - Tűnj el az életemből! - üvöltöttem fel a füleimet fogva.
 - Lehet, hogy te nem szeretsz engem, de nekem szükségem van rád. És minél tovább gyötörlek...
 - Marceline! Marceline! - szakította félbe a " társalgást " Stefan. Mire léptei rám találtak valamelyest sikerült összeszednem magam, legalább is annyira, hogy meg tudtam szólalni. - Végre megvagy!
Meghallotta a szipogásom, majd leült mellém. - Megint történt valami?
 - Ugyan semmi, csak te - hangom egy kicsit remegett a pillanatnyi sokktól.
 - Sajnálom, hogy ennyire erőszakoskodtam. Máskor inkább megpróbálok normális lenni, oké? - mondta monoton hangon, a végén mégis felém biccentett egy ferdemosollyal. Furcsa... de ez a mosoly most valahogy nem idegesített, sőt mondhatni, jól is esett...
 - Neked az nehéz lesz - töröltem le könnyeim egy kacaj mellett. 
 - Hé! - lökött el egy széles mosolyt hallatva.
Úgy éreztem, jó volt kicsit eltekinteni az utálattól és jól érezni magam egy - még mindig így gondolom - beképzelt és idióta alak társaságában. És az a mosoly pedig... 

Remélem tetszeni fog az új rész, mert Rose Charity segített a lektorálásban és ő írta a végét.:D Köszönöm szépen neki a segítséget.:*
xx Nirvana 

1 megjegyzés: