Chapter 1

Marceline Rusev

  Egy idegen helyen találtam magamat, az utcán voltam, fényes nappal. Velem szemben egy két emeletes családi ház mely, fehér kerítéssel volt körbevéve. Tipikus angol háznak tűnt. Jobb kezemmel óvatosan eltoltam a kerítés ajtaját épp annyira, hogy beférjek. Rálátást nyertem a kertre, ahol lepkék önfeledten táncoltak az illatozó vörös rózsák felett. A rózsák gondosan egymásba fonódva végig kapaszkodtak a felső teraszt tartó oszlopon mely, kicsit megviseltnek, fáradtnak tűnt, alapjáraton fehér színű lehetett még fiatal korában, de az évek csak besárgították. Mikor beljebb léptem, csak akkor vettem észre, hogy az összes ablakot betörték. Az agyam azt sugallta, hogy nagyon gyorsan meneküljek innen, de nem tudtam merre menjek, vagy talán nem is akartam elmenni, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Vonzott valami a házhoz, valami emberfeletti erő, vagy csak a kíváncsiság, csak a kíváncsiság. Pár másodpercig álltam és törtem a fejemet, hogy mit is csináljak, de úgy döntöttem engedek ennek az erőnek. Csinos fekete topánkámat az első lépcsőfokra helyeztem, súlyom alatt megreccsent. Gyors léptekkel végeztem ki a maradék három fokot, nem foglalkozva azzal a ténnyel, hogy ha én most bemegyek - már pedig bemegyek - akkor magánlaksértésben részesítem önmagamat, mintha betörnék ide. Benyitottam. Rendetlenség, dulakodás nyoma fogadott mint takaros ház vezetőasszony. A fa padlót szilánkok takarták épp annyira mint télen a földet a puha hó takaró egy hatalmas hó vihar után. A függönyök félig letépve, rendetlenül feküdtek. A bútorok a földön pihentek, az ajtajuk leszakítva a ház másik végében összegyűjtötték egy halomba.
- Marceline! - lehelte a tarkómba. Lehelete hideg volt, amitől kirázott a hideg, a hangja nem e világian búgott.
- Gyere csak! - a hang távolodott, abba az irányba fordultam amerre hallottam. De csalódtam, mert semmit sem láttam a poron és a rendetlenségen kívül. Légzésem egyre gyorsult, tekintetem ide-oda cikázott kerestem az idegen hang tulajdonosát, de hiába.
- Már vártalak! Fuss! - ördögi kacaj kísérte mondandóját. Minden erőmmel a bejárat felé kezdtem rohanni. Nem csak az én cipőm kopogása hangzott a házban. Halál félelem járta át a testemet.

 Az ajtó egy méterre az orrom előtt becsapódott, hiába rángattam, ütögettem, rugdaltam nem nyílott. Ijesztőbbnél, ijesztőbb nevetések vízhagoztak a fejemben. Kezem és a térdem remegni kezdett, egyre nehezebben nyeltem. Nekitaszított a falnak, a csuklómnál fogva nyomott neki, lábaim nem érintették a talajt. A fájdalomtól felnyögtem a kezemet szorította és az ahogy a falhoz kent eltörte pár bordámat. Nem mertem kinyitni a szememet.
- Nincs hova menekülnöd, már az enyém vagy! - leheletének halál szaga volt. Könnyeim utat törtek maguknak és patakként zúdultak az arcomra. Nem akarok meghalni még nem, túl fiatal vagyok a halálhoz.
- Örökre velem maradsz Szépséges Drágakövem! - közelebb hajolt és mély levegőt vett, mintha megszagolt volna. - Shi-Laga-Me - kántálta ezt a három szót. Szemeimet összeszorítottam még véletlenül sem akartam látni az arcát. Elengedte a kezemet, még mielőtt a földre eshettem volna átlökött a falon. Olyan erővel lökött, hogy lyukat égetett velem a falba. A rózsák közé landoltam. 

Sikítva ébredtem, remegtem és hideg izzadtság cseppek folytak végig a homlokomon. Otthon voltam, már ha ezt a helyet otthonnak lehet nevezni ahol tizennyolc gyerekkel élek együtt, már több mint két hónapja. Jelenleg három anyám van mármint három anyám korú nő vigyáz ránk. Akik szeretetben részesítik az árvákat, mindennapjukat arra áldozzák fel, hogy egy kis boldogságot vigyenek a szomorú napokba. Mrs. Retal feltépte az ajtót és berohant. Mindenem fájt. 

- Megint azok az álmok? - kérdezte. Ijedtségét jól sikerült lepleznie. Igaz a hangján csöppet érezhető volt. Nem mondta, hogy minden rendben lesz mert tudtuk, hogy ez hazugság lenne. Lerángatta rólam a pizsama fölsőmet. Egy másodpercre megfagyott, könnyeit visszafojtotta. Óvatosan megsimogatta a hajamat, elővette a telefonját és tárcsázott egy számot amit hónapok óta minden nap fel kell hívnia. A bordámnál ahol most leginkább véraláfutásnak kellene lennie ott fekete és vörös foltok ékesedtek. Jobban szemügyre vettem és egy hetest alkottak. Nagyot nyeltem és nem engedtem, hogy a könnyeim lefolyjanak. Fél óra múlva megérkezett az orvos ami azt jelentette, hogy elkéstem az iskolából. Nem mintha számítana mivel senki sem veszi észre a hiányomat.Az utóbbi egy évben a csúcsról a mélybe zuhantam iszonyatos sebességgel.

A szemüveges, kopasz és magas doktor úr leginkább egy hollóra hasonlított orra széles és hosszúkás volt. Megvizsgált. A bordáimra azt mondta, hogy megrepedtek de a foltokra semmit sem tudott mondani, hogy mi lehet. A csuklóim láttán a lábai, fekete túra bakancsával együtt a földbe gyökereztek.

- Az epidermisz és a dermisz teljes károsítása mellett a bőr alatti kötőszövetet is sérült. A felszín piszkosszürke, szenes, pergamenszerű, a képet a szövetelhalás uralja. A seb fájdalmatlan, mert a terület idegvégződései elhaltak. Ami azt jelenti, hogy harmadfokú égési sérülés, tenyér alakban mindkét csuklóján. Ilyet még életemben nem láttam. - ámuldozott. Bekente valami géllel és bekötözte a bordáimra csak annyit mondott, hogy majd magától helyre jön. Többet nem kérdezett. Tudta, hogyha megkérdezi miért van akkor nem kap rendes logikus választ, hiszen mi sem tudjuk az okát. Lassan megnyugodtam de még mindig nagyon féltem. Mrs. Retal megköszönte majd kikísérte. Felöltöztem.

A fekete, 1980-as kiadású Volkswagenben várt az első számú anyukám. Beültem és becsaptam az ajtót.

- Figyelj Marceline, beszéltük a többi nevelővel, hogy jobb lenne neked is ha eljárnál az iskola szpi-pszi-pszihológushoz. - törte meg a csendet. Megrántottam a vállamat. Egy hideg és sötét burokba zárkóztam amit hallgatásnak hívnak. Még vagy kétszer próbált beszélgetést létesíteni velem ami nem sikerült így feladta a próbálkozást.  A hátralévő 14 kilométert csöndben tettük meg.

Vajon miért engem találtak meg ezek az álmok? És miért akar engem bántani az a bizonyos lény? Nem tudom és nem értem, de azt tudom, hogy félek.