Chapter 2

Marceline Rusev

  " Mindenkinek van egy angyala, egy oltalmazó, aki vigyáz rá. Sosem tudhatjuk, épp milyen alakot ölt, egyszer egy vénemberét, máskor egy kislányét, de ne hagyd, hogy becsapjon a látszat, erősebb ő bármelyik sárkánynál. Mégsem azért kísér, hogy harcoljon helyetted, hanem hogy a színpad széléről a füledbe súgja: hatalmad van az általad teremtett világok felett! "

Az iskola folyosói üresek voltak, csak az én lépteim viszhangzottak a hatalmas épületben. Végig sétáltam a C szárny második emeletén. Kerestem az osztályomat. Most történelem órán kellene ülnöm, Mr. Alaric Saltzmannak mániája, hogy mindig másik teremben tartsa meg az órákat, hisz elmondása szerint így sokkal érdekesebbé és hangulatosabbakká tudja varázsolni a kemény, száraz anyagot. És persze azért is, mert a változatos helyszín miatt jobban fog az agyunk.
Gondolataim elkalandoztak. Volt már olyan érzésetek, hogy minden ellenetek van? Egyszer a remény feltölt, másnap pedig a valóság szétmar.  Néha csak feladnám és tovább sétálnék, választanék egy másik életet, egy egyszerűbbet, kevesebb meglepetéssel és kihívással, hogy mindenem meglegyen és túléljem a gimnázium utolsó éveit. Milyen pompás is lenne ha ugyan az a lány lehetnék, aki egy éve voltam, aki nem félt semmitől és nem érdekelte mások véleménye. Hirtelen féloldalasmosoly húzódott az arcomra. Olyan érzésem támadt mintha figyelnének. Hátra fordultam de nem volt ott senki, ezért megrántottam a vállaimat és tovább mentem. Kezdek megőrülni, mert megint éreztem, hogy valaki jön utánam. Lépteimet szaporáztam. Éreztem ahogy megint remegni kezdek mint a nyárfa levél. 

 - Nem vagy egyedül! - ugyan az a hang mint a házban most is megtörte a csendet. Felkaptam fejemet, szívem a torkomban dobogott. A hang pánikkeltő volt. Ismételten elég volt egy hűvös fuvallat, hogy visszahozzon a valóságba és ezt a fuvallatot képletesen értem. Ez a hang volt az ami visszalökött. Nem szabad a múlton merengenem, mert felőröl a valóságom. Futni kezdtem és a velem szemben lévő terembe mentem. Feltéptem az ajtót és neki döltem. 

 - Nézzenek oda Miss Rusev is meglátogatott minket a mai nap folyamán - harsogta kicsit felbőszült hangon Alaric.

- Köszönöm Istenem! - fújtam ki a levegőt. Tudtam, hogy nem vagyok itt sem biztonságban, de mások előtt még nem akart bántani ez a valami. Mindenki engem bámult a lányok pedig megint összesúgtak.

 - Megkérdezhetem, hogy hol voltál eddig? - fordult felém. Fejemet ingattam és lesütöttem szemeimet. Szürke cipzáros pulóveremnek az ujjai a könyököm fölé voltak hajtva amint észrevettem, hogy Matt Donovan és Stefan Salvatore is a csuklómon lévő kötést stíröli lehúztam az ujjait. 

- Menj a helyedre és próbálj meg figyelni - túrt bele szőkésbarna hajába. - Szóval a V. században... - folytatta a magyarázást, amit olyan ormótlanul megzavartam. Elsétáltam a padok között, igyekeztem senki szemébe se belenézni. Elfoglaltam az egyetlen szabadon lévő padot, ami pont Tyler Lockwood mögött volt. Még ovisok voltunk mikor jóba lettünk, aztán a szüleink is összebarátkoztak, így rengeteg időt töltöttünk együtt. Majd Richard Lockwoodot megválasztották polgármesternek. Ők 'előkelők' lettek és nem alacsonyodtak le az olyan por néphez mint én vagy a családom. Így mire eljutottunk a gimiig addigra Tyler úgy viselkedett mintha idegenek lennénk. De engem valamiért vonzott a bunkósága az, hogy figyelembe se vett. Szóval belezúgtam. 

 - Mi van a kezeddel? - suttogta Matt. Hangja annyira férfias volt, amit imádtam. De ő csak egy barát. Már ha hívhatom így. Már csak ő visel el és csak ő nem tart bolondnak. Legyintettem, majd az ablak felé fordítottam a fejemet. Az előttem ülő fiúnak, mámorító illatát éreztem. Zavarba jöttem, már ettől is.
Még mindig remegtem, de már szívverésem lelassult, és végre nem azon járt az eszem, hogy mi is történik velem. Már mindenki kiment a teremből, mikor én is kivánszorogtam a padom mögül.

 - Stefan gyere csak ide egy kicsit - szólt utána Alaric. Odament a tanári asztalhoz és sutyorogni kezdetek valamit. Ki akartam osonni az ajtón.

- Ne menj sehova! Gyere ide - szólt nekem is.  Számat elhagyta egy " francba " mikor megfordultam. Most kapom majd a lecseszést amiért a héten már nem először késtem és ezért be fog dugni egy üres terembe délután takarítani.

 - A tanulmányi eredményeidet nézve bukásra állsz. És mivel nekem nincs időm korrepetálni téged - sóhajtott megkönnyebbülten. -, megkértem Stefánt, hogy pörgesse fel az agyad. Mostantól ő fog iskolán kívül is tanulásra fogni.
 - Nem - vágtam rá nyersen. Egy gyors 180°-os fordulatot vettem és elindultam az ajtó felé. Inkább csak szerettem volna, mert Stefan a " jó tevő " elállta az utat.
- Örülj neki, hogy valaki veszi a fáradtságot és segít neked - próbált nyugtatni.
- Kapjon egyből valami kitüntetést, nem gondolja? A srác aki segít a különc lánykán, minden hátsó szándék nélkül. Maga szerint ez nem különös egy tizenhét éves fiútól?  - hadartam. Stefan nem szólt semmit csak karba tett kezekkel nézte ahogy levágok egy kisebb fajta hisztit. Mikor szemem sarkából ránéztem felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. Kedvem lett volna ott helyben letépni a fejét és focilabdaként kirúgni az udvarra a sok ember közé.
 - Ő nem olyan - ingatta a fejét. Nyakán kezdett kibukkanni egy ér amibe csak úgy pumpálta a vért az idegesség.
 - Akkor meleg, bocsi Elena - grimaszoltam a fiúnak.
 - Nem érdekel, hogy meleg-e vagy sem. De neked korrepetálásra van szükséged és csak ő segíthet. Vagy évet ismételsz. A téma lezárva - megfogta fekete laptoptáskáját és ingerülten kiment a teremből. Stefan önelégülten vigyorgott. Megráztam a fejemet jelezve azt, hogy komolyan gondoltam, nekem nincs szükségem ilyesmire. Idegesen dobbantottam, majd egy hangot préseltem ki magamból, ami leginkább egy dinoszaurusz üvöltésre hasonlított.
Inkább takarítanék termet, minthogy elviseljem ezt a srácot napokon, heteken át, míg a jegyeim jobbak nem lesznek. Eddig örültem, hogy nem keveredtünk komolyabb beszélgetésbe.
- Várj! - jött utánam. Legyintettem, hogy hagyjon békén, de ő megfogta a kezemet és próbált elrántani, ehelyett a kötéseket rántotta le a csuklómról.
- Te mit tettél magaddal?! - szinte kiabálta. - Meg akarsz halni?
Nem feleltem, csak nyugodtan - na jó, túlzás azt mondani - kihúztam markaiból a kötést és egy szó nélkül elindultam. Ez sem volt elég, így is utánam futott. Nem érzékeltettem eléggé, hogy hagyjon békén? Út közben gondosan visszatekertem a kötést, hogy senki ne lássa meg azokat a sebeket.
 - Állj már meg! - üvöltött rám, én pedig megálltam. Furcsa arccal néztem magamra, mikor ráeszméltem, hogy engedtem a szavainak. - Miért csináltad? Tényleg meg akarsz halni? - halkított a hangján.
 - Nem én voltam... - suttogtam könnyekkel a szemeim alatt. - Mikor csinálnék én ilyet magamtól?
 - Akkor ki bántott? Nem suhanhatsz csak úgy el egy ilyen dolog mellett. Ez nem így megy!
 - Nem tehetek mást. Most pedig engedj elmenni vagy csak hagyj egyedül... Nincs mit mondanom neked - fordultam el tőle.
 - Marceline Rusev! - mondta ki nevem, azon az idegesítő hangján.
 - Ne merészelj a teljes nevemen hívni!
 - Marceline Rusev! Na, mit csinálsz? - tárta szét karjait, majd azokat leengedve hatalmasat csattantak a combjain.
Nem tudtam uralkodni a gondolataimon, se az érzéseimen... Teljes erőből ellöktem, majd elszaladtam. Egy patak parton álltam meg, hogy kiengedjem a könnyeim és a felgyülemlett düht. A naplemente narancssárgás színe vissza tükröződött a kis patak vizének felszínén. A víz mélyén halak, a tetején kacsák úszkáltak. Olyan nyugodtnak tűntek, mintha az ég világon semmi gondjuk nem lenne. Nekik csak elég, ha vannak. Nem kell elviselniük semmit, se törődni az élettel járó problémákkal.
Vajon tényleg kinézné belőlem, hogy megpróbálom megölni magam? Azért irritáló, hogy ennyire nem ismer, még annak ellenére is, hogy én mennyire utálom őt. Hirtelen fejfájás kapott el, mintha valami bele nyílalt volna a fejembe.
 - Tényleg azt hiszi, hogy ez a te műved? Ezt felhasználhatom a későbbiekben is. Szegény Marceline nem bírta az élet kihívásait, ezért öngyilkos lett. Igen, ez jól hangzik - kacagott visszhangozva.
 - Tűnj el az életemből! - üvöltöttem fel a füleimet fogva.
 - Lehet, hogy te nem szeretsz engem, de nekem szükségem van rád. És minél tovább gyötörlek...
 - Marceline! Marceline! - szakította félbe a " társalgást " Stefan. Mire léptei rám találtak valamelyest sikerült összeszednem magam, legalább is annyira, hogy meg tudtam szólalni. - Végre megvagy!
Meghallotta a szipogásom, majd leült mellém. - Megint történt valami?
 - Ugyan semmi, csak te - hangom egy kicsit remegett a pillanatnyi sokktól.
 - Sajnálom, hogy ennyire erőszakoskodtam. Máskor inkább megpróbálok normális lenni, oké? - mondta monoton hangon, a végén mégis felém biccentett egy ferdemosollyal. Furcsa... de ez a mosoly most valahogy nem idegesített, sőt mondhatni, jól is esett...
 - Neked az nehéz lesz - töröltem le könnyeim egy kacaj mellett. 
 - Hé! - lökött el egy széles mosolyt hallatva.
Úgy éreztem, jó volt kicsit eltekinteni az utálattól és jól érezni magam egy - még mindig így gondolom - beképzelt és idióta alak társaságában. És az a mosoly pedig... 

Remélem tetszeni fog az új rész, mert Rose Charity segített a lektorálásban és ő írta a végét.:D Köszönöm szépen neki a segítséget.:*

xx Nirvana 

Chapter 1

Marceline Rusev

  Egy idegen helyen találtam magamat, az utcán voltam, fényes nappal. Velem szemben egy két emeletes családi ház mely, fehér kerítéssel volt körbevéve. Tipikus angol háznak tűnt. Jobb kezemmel óvatosan eltoltam a kerítés ajtaját épp annyira, hogy beférjek. Rálátást nyertem a kertre, ahol lepkék önfeledten táncoltak az illatozó vörös rózsák felett. A rózsák gondosan egymásba fonódva végig kapaszkodtak a felső teraszt tartó oszlopon mely, kicsit megviseltnek, fáradtnak tűnt, alapjáraton fehér színű lehetett még fiatal korában, de az évek csak besárgították. Mikor beljebb léptem, csak akkor vettem észre, hogy az összes ablakot betörték. Az agyam azt sugallta, hogy nagyon gyorsan meneküljek innen, de nem tudtam merre menjek, vagy talán nem is akartam elmenni, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Vonzott valami a házhoz, valami emberfeletti erő, vagy csak a kíváncsiság, csak a kíváncsiság. Pár másodpercig álltam és törtem a fejemet, hogy mit is csináljak, de úgy döntöttem engedek ennek az erőnek. Csinos fekete topánkámat az első lépcsőfokra helyeztem, súlyom alatt megreccsent. Gyors léptekkel végeztem ki a maradék három fokot, nem foglalkozva azzal a ténnyel, hogy ha én most bemegyek - már pedig bemegyek - akkor magánlaksértésben részesítem önmagamat, mintha betörnék ide. Benyitottam. Rendetlenség, dulakodás nyoma fogadott mint takaros ház vezetőasszony. A fa padlót szilánkok takarták épp annyira mint télen a földet a puha hó takaró egy hatalmas hó vihar után. A függönyök félig letépve, rendetlenül feküdtek. A bútorok a földön pihentek, az ajtajuk leszakítva a ház másik végében összegyűjtötték egy halomba.
- Marceline! - lehelte a tarkómba. Lehelete hideg volt, amitől kirázott a hideg, a hangja nem e világian búgott.
- Gyere csak! - a hang távolodott, abba az irányba fordultam amerre hallottam. De csalódtam, mert semmit sem láttam a poron és a rendetlenségen kívül. Légzésem egyre gyorsult, tekintetem ide-oda cikázott kerestem az idegen hang tulajdonosát, de hiába.
- Már vártalak! Fuss! - ördögi kacaj kísérte mondandóját. Minden erőmmel a bejárat felé kezdtem rohanni. Nem csak az én cipőm kopogása hangzott a házban. Halál félelem járta át a testemet.

 Az ajtó egy méterre az orrom előtt becsapódott, hiába rángattam, ütögettem, rugdaltam nem nyílott. Ijesztőbbnél, ijesztőbb nevetések vízhagoztak a fejemben. Kezem és a térdem remegni kezdett, egyre nehezebben nyeltem. Nekitaszított a falnak, a csuklómnál fogva nyomott neki, lábaim nem érintették a talajt. A fájdalomtól felnyögtem a kezemet szorította és az ahogy a falhoz kent eltörte pár bordámat. Nem mertem kinyitni a szememet.
- Nincs hova menekülnöd, már az enyém vagy! - leheletének halál szaga volt. Könnyeim utat törtek maguknak és patakként zúdultak az arcomra. Nem akarok meghalni még nem, túl fiatal vagyok a halálhoz.
- Örökre velem maradsz Szépséges Drágakövem! - közelebb hajolt és mély levegőt vett, mintha megszagolt volna. - Shi-Laga-Me - kántálta ezt a három szót. Szemeimet összeszorítottam még véletlenül sem akartam látni az arcát. Elengedte a kezemet, még mielőtt a földre eshettem volna átlökött a falon. Olyan erővel lökött, hogy lyukat égetett velem a falba. A rózsák közé landoltam. 

Sikítva ébredtem, remegtem és hideg izzadtság cseppek folytak végig a homlokomon. Otthon voltam, már ha ezt a helyet otthonnak lehet nevezni ahol tizennyolc gyerekkel élek együtt, már több mint két hónapja. Jelenleg három anyám van mármint három anyám korú nő vigyáz ránk. Akik szeretetben részesítik az árvákat, mindennapjukat arra áldozzák fel, hogy egy kis boldogságot vigyenek a szomorú napokba. Mrs. Retal feltépte az ajtót és berohant. Mindenem fájt. 

- Megint azok az álmok? - kérdezte. Ijedtségét jól sikerült lepleznie. Igaz a hangján csöppet érezhető volt. Nem mondta, hogy minden rendben lesz mert tudtuk, hogy ez hazugság lenne. Lerángatta rólam a pizsama fölsőmet. Egy másodpercre megfagyott, könnyeit visszafojtotta. Óvatosan megsimogatta a hajamat, elővette a telefonját és tárcsázott egy számot amit hónapok óta minden nap fel kell hívnia. A bordámnál ahol most leginkább véraláfutásnak kellene lennie ott fekete és vörös foltok ékesedtek. Jobban szemügyre vettem és egy hetest alkottak. Nagyot nyeltem és nem engedtem, hogy a könnyeim lefolyjanak. Fél óra múlva megérkezett az orvos ami azt jelentette, hogy elkéstem az iskolából. Nem mintha számítana mivel senki sem veszi észre a hiányomat.Az utóbbi egy évben a csúcsról a mélybe zuhantam iszonyatos sebességgel.

A szemüveges, kopasz és magas doktor úr leginkább egy hollóra hasonlított orra széles és hosszúkás volt. Megvizsgált. A bordáimra azt mondta, hogy megrepedtek de a foltokra semmit sem tudott mondani, hogy mi lehet. A csuklóim láttán a lábai, fekete túra bakancsával együtt a földbe gyökereztek.

- Az epidermisz és a dermisz teljes károsítása mellett a bőr alatti kötőszövetet is sérült. A felszín piszkosszürke, szenes, pergamenszerű, a képet a szövetelhalás uralja. A seb fájdalmatlan, mert a terület idegvégződései elhaltak. Ami azt jelenti, hogy harmadfokú égési sérülés, tenyér alakban mindkét csuklóján. Ilyet még életemben nem láttam. - ámuldozott. Bekente valami géllel és bekötözte a bordáimra csak annyit mondott, hogy majd magától helyre jön. Többet nem kérdezett. Tudta, hogyha megkérdezi miért van akkor nem kap rendes logikus választ, hiszen mi sem tudjuk az okát. Lassan megnyugodtam de még mindig nagyon féltem. Mrs. Retal megköszönte majd kikísérte. Felöltöztem.

A fekete, 1980-as kiadású Volkswagenben várt az első számú anyukám. Beültem és becsaptam az ajtót.

- Figyelj Marceline, beszéltük a többi nevelővel, hogy jobb lenne neked is ha eljárnál az iskola szpi-pszi-pszihológushoz. - törte meg a csendet. Megrántottam a vállamat. Egy hideg és sötét burokba zárkóztam amit hallgatásnak hívnak. Még vagy kétszer próbált beszélgetést létesíteni velem ami nem sikerült így feladta a próbálkozást.  A hátralévő 14 kilométert csöndben tettük meg.

Vajon miért engem találtak meg ezek az álmok? És miért akar engem bántani az a bizonyos lény? Nem tudom és nem értem, de azt tudom, hogy félek.

Prológus

Marceline Rusev

Az úgynevezett féltékenységem lassan egy éve tart. Minden akkor kezdődött mikor egy piros sport kocsi hajtott a suli területére. 

Reggel a szokásos helyünkön gyülekeztünk az évfolyamtársaimmal. Félreértés ne essék ebben a 'bandában' csak lány tagok vettek részt, mivel a srácok a majdnem három év alatt meguntak minket. Megunták, hogy folyton új pletykákon rágódunk, és hogy kibeszéljük az ellenkező neműeket nem foglalkozva azzal, hogy ők is tisztán hallották és megértették, már ha képesek felfogni az emberi nyelvet. Én nagyon szeretem őket, de úgy viselkednek mint a primitív majmok avagy mint a gorillák. 

- Szia Marceline! - harsogta Elena mikor nagyjából négy méterre lehettem a kis csipet-csapattól. A srácok terén mindig szerencsésebb volt mint akármelyik lány az iskolából. De a család terén nem. A szülei pár éve meghaltak, az öccse drogozik és a Gyámügyi hivatal a nénikéjüket jelölte ki gyámnak. Szüksége van a lelki támaszra, igyekszem is mindig mellette lenni de napi huszonnégy órában nagyon fárasztó tud lenni. Intettem, hogy hallottam, csak akkor köszöntem nekik mikor már szorosan mellettük álltam. Egy eldeformálódott kört alkottunk négyen a szőke szépség Caroline Forbes, az okos Bonnie Benett, az egyik nagyon jó barátom Elena Gilbert, és én Marceline Rusev. Az oroszos név onnan származik, hogy a felmenőim ott éltek de én még sohasem jártam ott. Máris kezdetét vette a sugdolózás és a pusmogás. A "hallottad, hogy..." és az "én úgy tudom..." kezdetű mondatok kezdetű nagy port kevertek Mystic Falls városkája felett ha ezeket Caroline mondta ki. Ő az úgynevezett méh királynő, mindent tud mindenkiről. Valahogy minden pletyka eljut hozzá. Az Ő elmondása szerint az informátorodat utálni kell és bízni benne. 

- Lassan mehetnénk mert elkésünk - javasolta Bonnie. 

- A kis srtéber fél, hogy elkésik - csípte meg a szőke hurrikán a lány arcát és gügyögött neki. Rácsapott a kezére és szúrós szemmel méregette. Még tíz perc ácsorgás után Benett már a haját tépte, nem tudott megbirkózni azzal a tudattal, hogy Ő mint jeles tanuló el fog késni. Persze a hajtépkedős részt képletesen értettem, mert legszívesebben Caroline haján javított volna amiért nem indulunk. Csiga lassúsággal haladtunk a hatalmas, négy emeletes piros és fehér színű iskolamonstrum felé. Eresztettem Elena felé egy lágy mosolyt, hogy ne vágjon már olyan búskomor képet. 

- Oda nézzetek! - harsogta Elena, mikor egy tűzpiros sportkocsi száguldozott végig az iskola parkolóján. Az autó búgása adrenalint pumpált a vénáimba melytől kezdtem megvadulni. 

- Stipi-stop! - kiabálta szőke barátnőm. 

- Még azt sem tudod, hogy fiú-e. - vágtam rá enyhén ingerülten, mert pont abban a másodpercben akartam nyitni a számat és ezt mondani. Leállította a kocsi motorját, egy magas fekete bőrdzsekis, széles vállú srác szállt ki. Napszemüveg takarta szemeit mely még titokzatosabbá tette. Szívem szerint levágtam volna a babarózsaszín táskámat a földre és rávetettem volna magamat. 

- Szia, a nevem Caroline. A tizedikesek osztály elnöke. Szeretnéd, hogy körbevezesselek az iskolában? - csapott le az alkalmon. 

- Nem, köszönöm - utasította el. Mély tökéletes hangot birtokolt melytől még jobban égetett a vágy. Kinevettem Carolinet. Elena széles mosolyt engedett a fiú irányába mire a fiú is ezt tette. Így kezdődött az ellenállhatatlan Stefan Salvatore hírneve a völgyi iskolában. Alig telt el pár hét, Ő és Elena teljesen egymásba gabalyodtak. Randiztak... csókolóztak... beszélgettek... csókolóztak... járni kezdtek és csókolóztak. Minden idejüket egymással töltötték, minket hanyagoltak. Mármint csak engem Elena ugyan úgy találkozott a többiekkel. Közös titkokat dédelgettek négyen melyből engem kihagytak. Ha szembejönnek már nem is köszönnek úgy csinálnak mintha nem is ismernének. 

 Így történt, hogy kitagadtak az Elena, Stefan, Bonnie, Caroline, Marceline csapatból. Nem tudom mit követhettem el ellenük amiért ennyire haragudnak. Bekerültem a névtelenkék közé, lerontottam a jegyeimen mert már nincs Bonnie aki korrepetáljon és órákon át szenvedjen velem azért, hogy megértsem a történelmet. Elvesztettem a legjobb barátnőimet.